praeambula fidei (lat. 'a hit előzményei'): olyan megismerés, amely a →hit aktusát közvetlenül megelőzi és lehetővé feszi. - Ebben az ismeretben benne van az Isten létére, tudására és őszinteségére vonatkozó metafiz. igazság és a kinyilatkoztatás történetiségének fölismerése. Ezek alapján alakul ki a meggyőződés, hogy a szóban forgó tételre vonatkozólag Isten latba vetette tekintélyét, tehát azt el lehet és el kell fogadni. A ~ mint fogalom a kk. teol-ból ered. A 13-16. sz: inkább a hit megvilágosítását szolgálta, nem megalapozását. Szt Ágoston a maga idejében főleg a hit lélektani és logikai kérdéseit tárgyalta. A skolasztika már bevonta az arisztotelészi logikát, s annak alapján igyekezett a hitaktus ésszerűségét kimutatni, de úgy, hogy a kinyilatkoztatás valóságáról szerzett term-es ismeret bizonyos logikai hatást gyakorol a hit aktusának szabad, személyes létrejöttére. Viszont azt is látták, hogy a hit sohasem egyenes következménye a term-es megismerésnek, hanem megmarad kegyelmi ajándéknak és szabad döntésnek. A 16-17. sz: már különbséget tettek a hihetőségi (credibilitas) és a hiendőségi (credenditas) ítélet között. A motívumok elénk tárják a hihetőséget, a hiendőségben azonban - vagyis annak meglátásában, hogy mivel Isten szól, nekem engedelmeskednem kell - már meglátták a kegyelem hatását is. A 17-20. sz: érezhető Descartes befolyása, aki a logikai ítéletbe belevitte a szubjektív bizonyosságot (gondolkodom, tehát vagyok). Vagyis úgy gondolták, hogy a hihetőségről gyakorlatilag biztos ítéletet kell szerezni, de nem úgy, hogy az kikényszerítse a hit aktusát. Ezért bevezették a nem teljes evidencia (evidentia imperfecta) fogalmát, amely abban áll, hogy egyénileg meg vagyok győződve a kinyilatkoztatás tényéről, ezért nyugodtan beleegyezhetek a hitigazságba. Ez az egyéni evidencia lehet közvetett is, pl. támaszkodik az Egyh. tanúskodására. A 18-19. sz. agnoszticizmus és ateizmus az apologetikát erősen az elméleti racionalisztikus bizonyítás irányába terelte, ezért kevésbé vették figyelembe a hagyományt és a közösség hatását a hitre való ráhagyatkozásnál. A hit ui. nem csupán értelmi döntés, hanem az egész ember Isten felé fordulása, s ehhez meg kell szabadulni az előítéletektől és az érzelmi idegenkedéstől is. - A termfölötti rend önmagában nem vezethető le a term-es előzményekből, mert az mindig valami új és ingyenes adomány. A kinyilatkoztatásnak hittel való elfogadása ilyen kegyelem által kiváltott állásfoglalás. Amikor Isten szabad, szeretetből fakadó kitárulással közeledik, ő maga teszi az embert alkalmassá a hallásra és a befogadásra. A hit így jön létre. De erre az összetett folyamatra vissza lehet tekinteni és elemezni lehet (→analysis fidei). Ebben az elemzésben meglátjuk, hogy a hit értelmes hódolat a kinyilatkozó Isten előtt. Az ember el akar jutni odáig és el is juthat, hogy csak abba egyezik bele, amit nyilvánvalónak gondol. A hit tartalmánál, a misztériumnál fogva belső nyilvánvalóság nem lehetséges számunkra, de annyit megtudhatunk, hogy a kinyilatkoztatott tartalom mögött a kinyilatkoztató Isten igazolt tekintélye áll. A ~ben éppen ezt tisztázzuk. Mivel a term-es és a termfölötti rend egyaránt Istentől van, azért a hitet és az értelmet nem lehet teljesen elválasztani (D 1635, 1649, 1797). A kinyilatkoztatás előföltétele a természet. Isten abban a világban mutatkozik meg, amelyet teremtett, és attól az embertől kíván meghallást, akinek értelmes term-et adott az igazság megismerésére. Az ember megismeri a világot, a term-et, s a kinyilatkoztatást úgy fogja föl, mint ami ehhez hozzájárul mint ajándék, mint a további misztériumok megvilágítása. Ezzel oda jutunk, hogy a hit önmagában követeli a megértést, a tisztázást egészen odáig, hogy a term-es és termfölötti rend nem lehet ellentétben egymással. Továbbá az emberi term. úgy van megalkotva, hogy keresi mindennek az értelmét, és saját létének is a végső értelmét. A kegyelem itt lép közbe, hogy az ember valóban fölfogja a kapcsolatot saját végső célja és a kinyilatkoztató Isten közeledése között. Ezt az összefüggést úgy ismeri föl, hogy Isten a kinyilatkoztatást külső jelekkel igazolja. Ezeknek a jeleknek, csodáknak a hitelre méltó voltát az I. Vat. Zsin. is tanította (D 1790, 1812), tehát nem elégedett meg a pusztán belső kritériumokkal. Kétségtelen, hogy a kegyelem hatása a jelek értékelésében is benne van. A Humani generis enc. (D 2305) tanítja, hogy a ker. vallás termfölötti eredetére valamiképpen a term-es ész is rámutathat. Legalábbis olyan formában, hogy ami ott van, az nem lehet pusztán term-es okok következménye. Ezzel azonban nem mondja, hogy maga a hit term-es előzményekből következik, mint konklúzió. A hit elemzése végül határozottan megkülönbözteti a szabad akaratú hitet és a szükséges ~t. De a hit nem azért szabad, mert a külső meggyőző nyilvánvalóság hiányzik, hanem azért, mert a hitben az egész embert és az ember sorsát érintő igazságokról van szó. Ennek vállalására az ember csak szabadon határozhatja el magát. Az előzmények ismerete az evilági előföltétele a gyökerében szabad hitbeli döntésnek. A ~ fölismerésében tehát úgy van jelen a hihetőség és a hiendőség követelménye, hogy az csak ösztönzést és megvilágosítást ad a hit aktusának. G.F.

LThK VIII:653.